2017. május 21., vasárnap

Az én rózsáim

Közel nyolc hónappal ezelőtt indítottam el A Tüskevár Apródja blogot. Ez idő alatt ezer meg ezer történetet osztottam meg. Akadt köztük színtisztán pedagógiai vagy szakmódszertani vonatkozású is, de bőséggel voltak személyes történetek is. Az eddigi visszajelzések túlnyomórészt pozitívak, ami nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy az olvasótábor legnagyobb része egyelőre az iskolából, illetve a hozzám közel álló körökből származik. Az elmúlt időszakban azonban végre érkeztek olyan megjegyzések is, amelyek már fontos kérdéseket vetettek fel. Ezek a kérdések egyben rávilágítottak arra is, hogy adott esetben mennyire problémás, ha a történeteimhez kapcsolódóan bizonyos információk csak az én fejemben léteznek, azok papírra soha nem kerülnek.

A dolog érdekessége, hogy a kételyeket kifejező nem túl sok megjegyzés mind egyetlen egy nagy téma körül forgott: mennyire engedem közel magamhoz a diákokat. Ahelyett, hogy minden egyes ilyen kérdésnél újra meg újra elmondom az álláspontomat, úgy döntöttem, inkább egy terjedelmesebb írást szentelek ennek a kérdésnek. Egy picit most állítsuk meg az időt két Tüskeváras nap között, hogy nyugodtan a végére járhassunk ennek.

Különleges figyelmet igénylő gyermekek

Tavaly év elején az egykori angoltanárom, Kriszta azzal hívott fel, hogy lenne számomra egy nem mindennapi munka, amennyiben érdekel. A mai napig élénken él bennem valami, amit szüntelenül ismételgetett a telefonbeszélgetés során: „az első és legfontosabb, hogy tudsz-e kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, a többi másodlagos”. Abból, hogy ezt oly sokszor elmondta, rögtön megértettem, hogy miről van itt szó. Ebben az iskolában ugyanúgy angoltanárként fogok funkcionálni, ám ahelyett, hogy az időm nagy részét kiugróan magas teljesítményű diákok C2-es vizsgára való felkészítésével tölteném, itt egyetlen feladatom lesz: hitet adni a gyerekeknek. Segíteni őket abban, hogy sínre kerüljenek, és egyszer ők is a társadalom teljes értékű tagjaként sétáljanak ki az iskolából.

Miután próbaképpen egy-két napot eltöltöttem a Tüskevárban, a feltételezésem tanúbizonyságot is nyert. Speciális iskola lévén az itteni gyerekek élete a küzdelemről szól – életben maradni borzalmas családi háttérrel (vagy éppenséggel család nélkül), előbbre jutni súlyos tanulási nehézségekkel, viselkedészavarral, vagy például a spektrum szerencsétlenebbik felén lévő autistaként beilleszkedni egy közösségbe. Sorolhatnám napestig. Egy közös van bennük: minden egyes gyermeknek talicskával kell behordani a szeretet, megértést, elfogadást és a türelmet. Az összes borzalmasan nehéz pillanat ellenére meg kell nekik mutatni, hogy ránk számíthatnak; bármi történjék, másnap visszajöhetnek, és ugyanúgy szeretni fogjuk őket. Itt biztonságban vannak.

Egy olyan gyermek, amelyik számtalan nehézsége mellett az érzelmi biztonság hiányával is küzd, nem igazán fog lelkesedni egy távolságtartó pedagógusért. Őt érzelmileg és olykor bizony fizikailag is közelebb kell engedni. Ebben az iskolában hagyom, hogy egy diák incselkedés gyanánt belebokszoljon a vállamba, Anna néni hagyja, hogy egy nyolcadikos srác megmasszírozza a hátát, Bojti pedig a hátán viszi körbe a tegnap még vascsővel támadó kis vadembert – láss csodát, seperc alatt megszelídítette. Ebben az iskolában szívesen válaszolok egy diáknak, ha megkérdezi: neked van barátnőd? Ebben az iskolában nem utasítok el senkit, aki a szünetben félrehív beszélgetni, és valami oknál fogva úgy dönt, hogy elmondja nekem élete legnagyobb titkát.

In loco parentis – egy ilyen intézményben el kell fogadnom, hogy vannak gyerekek, akiknek apjuk helyett apjuk leszek. Ehhez pedig elengedhetetlen egy egészséges szintű közvetlenség. Igényük van erre, és ha valakitől megkapják, kivirulnak, és a hálájukat ezernyi módon kifejezik. Én ezzel tudom támogatni az ő érzelmi fejlődésüket.

Hol a határ? A kérdés jogos. Elsőként azt mondanám, hogy aki itt dolgozik, tisztában kell lennie önmagával – legalábbis ezen a téren mindenképpen. Soha nem történhet meg az, hogy a gyerekektől viszonzásul kapott szeretetet félreértelmezi, az életükbe túlságosan bevonódik, elveszíti a felnőtt szerepét és egy lesz közülük. Na és mi van akkor, ha a gyerek értelmezi félre a túl sok figyelmet? Kezdjük azzal, hogy én soha, de soha nem kezdeményezek. Ez alapszabály. Kizárólag a tőlük érkező ingerekre reagálok. A második dolog pedig egy kérdés tőlem: hogyan tudod megállapítani, hogy mikor lépsz át határt egy olyan helyen, ahol egy érzelmileg labilis tinédzser akár egyetlen kedves mosoly után is azt gondolhatja rólad, hogy megérkezett a herceg fehér lovon? A válaszom az, hogy sehogy. Minden közvetlen megnyilvánulás hordozza magában a kockázatot, hogy egészséges kötődés helyett egy egészségtelen imádat kezd kialakulni. Hiszen előfordulnak olyan gyerekek, akiknek még talán egyetlen követendő modell sem volt az életükben.

Az egyik hetedikesem szünetekben meg szokta kérdezni, hogy futunk-e egyet. Ez abból áll, hogy én megkergetem őt, aztán jót szórakozunk azon, hogy levegőt sem kapunk, és hogy megint sikerült elmenekülnie. Ártatlan játéknak tűnik egy felnőtt és egy gyerek között. Mi van, ha nem az? Honnan fogom megtudni? Féljek egy hosszú pingpong meccstől is, mert túl sokat nevetünk, és lehet, hogy máris belém szeretett? Nyilvánvaló, hogy ha ez ennyitől megtörténik, akkor az gyakorlatilag kivédhetetlen.

Facebook-kapcsolat

Szintén egy visszatérő kérdés, amit a 2010-es évek hoztak el nekünk: felvegyük-e a diákjainkat Facebook-on vagy bármilyen más közösségi hálón? Ezt a témát csak néhány sorban tárgyalnám, mert valójában könnyen rövidre zárható. A válasz: mindenki döntse el maga! (Amennyiben az iskola ezt külön nem szabályozza.) Nálunk a Tüskevárban bevett szokás, hogy visszajelöljük a diákokat, ám itt is hangsúlyozom, hogy soha nem mi kezdeményezünk. Számomra az online világban való összekapcsolódás a diákkal való viszonyom egyik fokmérője. Egyes esetekben tudtam, hogy a pillanat, amikor hosszú idő után megérkezett a felkérés, egy újabb kapu megnyitását jelezte.

„Nem vagyok hajlandó felvenni őket, mert látnak mindent, amit megosztok, meg elárasztják a privát teremet.” Nem így történik. Pont a tanári szempontból legproblémásabb gyerekek tartják meg a két lépés távolságot. Soha egy kéretlen üzenet nem érkezik tőlük. Nálam egyetlen egy ember feszegette a határokat, de azt meg lehetett beszélni. Továbbá létre lehet hozni egy listát a diákokkal, így pedig szűrni lehet, hogy mi jut el hozzájuk. Üzenetben talán hárman szoktak nagy ritkán megkeresni. Van, aki csak szeretne kosárra dobós játékot játszani, de előfordul, hogy egy-egy fontos személyes üzenettel fordulnak hozzám. Megéltem azt is, amikor valaki hangüzenetben sírta el nekem a bánatát. Kifejezetten örültem, hogy ott voltam éppen, és támaszt tudtam nyújtani a nehéz pillanatban – saját akaratomból, munkaidőn kívül. Ez nem valamiféle hősies altruista tett. Csupán úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok nem reggel nyolctól délután háromig tartanak.

Kötődés

Kóstoljunk bele ennek a kérdésnek a pszichológiai oldalába is. Mary Ainsworth az ún. „idegen helyzet” vizsgálata alapján három kötődési mintázatot határozott meg a gyerek és az anyja között. Minden forrásban különböző címkékkel illetik ezeket, én az egyszerűség kedvéért a biztonságos, ambivalens és elkerülő neveket használom. Később még egy negyedik, dezorganizált mintázat és felkerült a listára Ainsworth munkatársának a javaslatára. Nem kívánom részletezni a kötődési mintázatokat, mert ez a terület oly mértékben összetett, hogy veszélyes lenne csupán néhány mondattal elintézni. Csak hogy egy-egy kiragadott példát említsek: ambivalensen kötődő emberből lesz kapcsolatfüggő, illetve – hogy az iskola keretein belül maradjunk – túlbuzgó, folyton a tanárain csüngő diák. Az ambivalensen kötődő diákot idővel rá kell vezetni arra, hogy megálljon a saját lábán. Nem úgy egy elkerülő diáknál, akivel épp az ellenkezőjén kell dolgoznunk: rá kell vennünk, hogy kapcsolatot teremtsen velünk.

A téma érdekessége az eredeti kérdés szempontjából nem is a gyerekek viselkedésében rejlik, hanem a tanárokéban. Pedagógusként a saját kötődési mintázatunk erőteljesen befolyásolja a diákokkal való kapcsolatunkat. Ezen a ponton az elkerülő típusú pedagógust emelném ki. Vége az órának, letörli a táblát, majd rövid úton a tanári szobába menekül, ahol szeretne a diákoktól elszeparálva pihenni. Amíg megteszi azt a pár lépést, imádkozik, hogy nehogy valamelyik diák odajöjjön beszélgetni, barátkozni vele. Hogy miért? Mert nincsen igénye arra, hogy a másik emberrel mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatot alakítson ki, és ezzel együtt jár, hogy nem is tud mit kezdeni az ilyesféle helyzetekkel. Szeretném tisztázni, hogy ez önmagában egyáltalán nem negatív vagy káros viselkedés. Mindössze furcsa azoknak a diákoknak, akik kedvelik a tanárt, és szeretnének vele más körülmények között is kommunikálni.

Akkor mi itt a probléma? Az, hogyha valaki a saját személyiségét alapul véve általános érvényű pedagógiai elvrendszert alakít ki. Ezt a következő példával tudnám szemléltetni: én nem szeretek a diákokkal órán kívül beszélgetni, tehát általánosan elmondható, hogy egy iskolában semmi szükség arra, hogy egy tanár a diákokkal órán kívül beszélgessen. Az effajta egocentrizmus számtalan téves következtetéshez és értelmetlen pedagógiai vitához vezethet.

Egy ilyen személyiségű embernek az, ami egy Tüskevár iskolában működik, egyenlő a horrorral. Kicsi iskola, a gyerekek mindenhol ott vannak, állandóan megtalálnak, beszélgetni akarnak velem, játszani akarnak, mesélni akarnak az életükről, megütögetik a vállam, beszólnak nekem, megállás nélkül kirángatnak a komfortzónámból... jó ég! Az a nagy helyzet, hogy vannak emberek, akiknek ez a munka nem való, mert egész egyszerűen nem viselik el a gyerekek közelségét. De abból, hogy belőlük a közelség gondolata ilyen érzelmeket vált ki, nem következik, hogy a közelség rossz. Csupán arról van szó, hogy nekik nem való. Nekem például való. A legtermészetesebb módon tárom ki a kapukat a diákjaim előtt, és fogadom őket bármivel. Nem zavar, ha kínos témákat említenek, ha megérintenek, ha titkokat mesélnek, ha időt szeretnének tölteni velem, vagy ha megjegyzik, hogy megint undorítóan lenőtt a hajam. Ezekkel nem tudnak kibillenteni a komfortérzetemből.

Mi a konklúzió?

Arra a kérdésre, hogy egy tanárnak mennyire kell vagy szabad a diákjait közel engednie magához, nincsen egységes jó válasz. Nagyban függ a tanár személyiségétől, illetve attól, hogy milyen kontextusban találkozik gyerekekkel. Egy több száz fős belvárosi gimnáziumban sokkal kevesebb lehetősége van a diákoknak igazán közel kerülni a tanáraikhoz, és az is kérdés, hogy egy teljesítményközpontú elitiskolában például erre mennyire van egyáltalán igényük. Ha mégis lenne, azt az iskola normái, íratlan szabályai úgysem tennék lehetővé. (Arról nem is beszélve, hogy rengeteg régimódi iskolaépületünkben teljesen hiányzik a közösségi tér, ahol tanárok és diákok együtt tölthetnének időt a szünetekben.)

Egy speciális alapítványi iskolában pedig, ahol hányattatott sorsú, érzelmi biztonság után vágyakozó gyerekek próbálnak nap mint nap hatalmas küzdelem árán egy lépéssel előrébb jutni, egy picikét más a helyzet. Ezeket a gyerekeket természetszerűleg közel kell engedni magunkhoz. A tucatnyi okból talán az egyik legfontosabb, hogy megmutassuk nekik: létezik olyan ember ezen a Földön, akihez lehet biztonságosan kötődni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése